Állj fel, ha elestél, az élet folyton tanítja,
Testemet, a múltam, félelembe taszítja.
Bilincsek szorítják karom, nem érti, hogy számomra ez börtön,
Mindennap lételemért küzdeni, nem találom helyem ezen a Földön.
Saját ellenségemként éltem, meg is bűnhődtem,
Nem én vétkeztem, de suttogta egy hang közvetlenül mögöttem.
Előttem, mellettem, mindenhol körbe vesz.
Ellökném magamtól, érzem, hogy tönkre tesz.
Ez egy harc, amíg végleg kitisztul a testem,
Minden haragból táplálkozót, bűnös oldalára festem.
Elestem, elbuktam, de felállok, még harcolok,
Elfutni a gondok elől, a halálomig nem tudok.
Nem járnék, én szaladnék, de igát húzok magam után,
Mindenki csak néz, hogy miért bámulok olyan bután.
Talán jobbat vártál? Többre számítottál?
A baj elöl eddig soha el nem futottál.
Most miért futnál? Hát harcolj még!
Mond csak ki, hogy nem elég!
Csak a lelombozó lelkek, kik a gyengébbeket bántják,
Tétlenül állok, miért pont ezt az utat járják.
Egy hideg, téli napon, mikor tiszta az égbolt,
Napsugarak melegítik bőröm, látom azt mi szép volt.
Mindennap egy újabb esély, a reménynek táplálva,
Hisz, tudod minden segítő kéz meg lesz hálálva.
De miért gondolja, hogy kihasználhat?
Mond, minek húzza fel az imasátrat?
Kérdően merengve, bár megértésem nem vesztve,
Minden érzésem, pillantásod mögé elrejtve.
Most megfordulnék, elsétálnék, de köszönettel tartozom,
Lépnem kéne, hisz életem, nem ilyenekre alapozom.
Én sem tudok a végletekig várni,
Mikor már nem tudok jó pofát se vágni.
Ki tudja, hogy mit vársz el tőlem?
Mond, mit akarsz megszerezni belőlem?
Csak egy üres tekintet, néz szemembe mereven,
Azt hinném mégis, hogy életvidám, eleven.
Hazug szavak, tettek, szaggatják szét lelkemet,
Sosem hittem volna, mégis ellököm a szerelmet.
Jobb lennék magamnál, csakhogy megfeleljek,
Álomvilágban élnék, hogy mindent elfeledjek.
Eltűnnék örökre, csakhogy utoljára átölelj,
Arra a pillanatra minden rossz emléket elterelj.
Itt hagynám a fájdalmat, elmondanám a világnak,
Hogy minden egyes percben, csak téged kívánlak.
Miért vágyom rá, ha körítenek a gátak?
Érzem a tehetetlenség tengerébe zártak.
Gyerek vagyok még, de eljátszom, hogy felnőttem,
Minden egyes akadálytól, percről-percre fejlődtem.
Hiába még félek, hiába még nézlek,
Maradj még velem, csak erre kérlek.
Még bennem van, még bennem él, minden egyes emlék,
Hiába a fájdalom, a múltba vissza mennék.
Hogy átélhessem újra, ez a felnőtt korom álma,
Gyerekként, csak még egyszer, először állhassak talpra.
Újra láthassam a családom, mikor még voltak boldog percek,
Mikor még mást jelentettek, az arcon gördülő könnycseppek.
Hagyom, had folyjon, hátha a fájdalom így kimerül,
Vagy megtudom egy szép napon, miért nem volt jó így nekünk.
Miért nem tudtál dönteni? Így kellett elrontani!
Lazán hagytuk az összetartást, a családban felbomlani.
Bár meghatároz múltam, nem hagyom, hogy uraljon,
Így most is csak kedvesen, elmerengek múltamon…
Néha nem értelek drága, kérlek, üssél rá a számra.
Tedd, amit jónak látsz, csak ne bánd meg másnap.
Azt mondod, jót akarsz, végül mégis eldobsz.
Nem tudok már hinni, lelkem elfedi a káosz.
Megtettem a lépést, de te ellöktél engem,
Elnyel a sötétség, feloszlik a testem.
Hazug szavak sértenek, sokszor eldobnám a létemet.
Feladnám, hogy szerettél, itt hagynám a félelmet.
Elborít a fájdalom, mi később úgyis szétszed.
Nem látok már semmi, mit valaha láttam szépnek.
Belemenekültem egy jónak vélt érzésbe,
Mert hiába kínoz, ezt érzem helyesnek.
Még nehéz, de tudom, egyszer fel fogok majd állni,
És a céljaimhoz merészen, egyre közelebb fogok szállni.
Nem hagyom, hogy elnyomj, még elő fogok törni,
Megmutatom magamnak, hogy ennyi még nem fog megölni.
Fáj, hogy már nem kell tőled semmi,
A seb, amit okoztál, ez fog tönkre tenni.
Nekem jutott a szerep, hogy ezt játsszam,
Valahogy tőled, mégsem ezt vártam.
Melletted voltam, ha bajvolt én léptem,
Most mégis a szarban, tőled kell félnem.
Megtört a félelem, semmi érzés nem maradt,
Minden, ami bennem volt, az idővel továbbhaladt.
Én itt maradtam egy helyben, barátok nélkül,
Mert nincs, kiben megbízzál, elfogadtam végül.
Elfogadtam, hozzászoktam, én hiába ragaszkodom,
Mindenki talál mást, így egy magam kapaszkodom,
Egy célba, mi már nem lebeg előttem,
Egy álomba, mi eltűnt, hisz régen felnőttem.
Fel kellett, miközben sorakoztak a pofonok,
De a hibáimért, másokat sohasem okolok.
Eltűntek az álmok, feloszlott a boldogság.
Nem bátorság, ha belém rúgsz, majd tovább állsz.
De te döntesz, hisz neked kell,
Sértelek? Hát engedj el!
Elfeledve szót, hogy volt valaha összetartás,
A szavaidat megtöri a folytonos ellentmondás.
Szánalmas állapot,
elvesztett harcok.
Magyarázhatok,
elétek állok.
Megtettem már sokszor,
és ha látnám, hogy megérte,
Megtenném még százszor,
bár soha sincs eredménye.
Az emberekből hiányzik,
hogy érezze a fájdalmat.
Főként ezért hibázik,
mert leszarja a másikat.
Elönt a gondolat, mi mások szerint hülyeség,
Pedig ha belegondolnál, akkor Te is értenéd.
Nincs már semmi, mi ideköt, mindennap egy átok,
Változtatnék mindenen, de nem tudom mit vártok.
Támadás jön mindenért, elvesznek az értékek,
Megvető tekintetek, egy szavamat sem értitek.
Sem tettemet, sem bármit, pedig mindennek van oka,
De nyugalmat és boldogságot nem kapok már soha.
Adok, csak adok. Vagy adjak még? Nem tudom!
Mire kapok egyszer én is, az agyam addig elunom.
Belefáradok a harcba, nincs erőm az egészhez,
Mindenhez végül is, én bizonyultam kevésnek.
Bocsánatot kérhetek, mondhatom, hogy sajnálom,
Mindennap eljátszhatom, hogy majd megváltozom.
De hiába, én ez vagyok, hiába is tagadnám!
Csak magamat adhatom, még ha kevesebb is a vártnál…
Telt múlt az idő és én egyre nagyobb lettem,
Életem során sok barátot szereztem,
De később rájöttem arra,
Hogy mi a barátság igazi alapja.
Az elején még csak csodálkozva néztelek:
Egy Angyal? Vagy csak vezet a képzelet?
Talán nem tévedtem, hisz Te lettél a mindenem,
Ha Te velem voltál, elszállt minden félelmem.
Melletted megtanultam mindent, Te voltál ki felnevelt.
Az élet talán tőlem mindent túl gyorsan követelt.
Te segítettél, hogyha nem is kértem,
Visszahúztál, hogyha rossz irányba léptem.
A távolból vigyáztál rám,
Mosolyoddal felvidítottál.
Ölelésed biztonságba terelt,
Kisöpörted szívemből a telet.
Nekem Te vagy a fény, mi kivezet a sötétből,
Te vagy a menedék, mi megvéd mindentől.
Béke, nyugalom, szeretet, körül veszi énedet.
Határozottan a célod felé lépegetsz.
Én még nem tudom az enyém, de Te mindig segítesz,
Meglássam a kiutat. Bánatomon sokszor enyhítesz.
Ha bekattanok, és a bánattal úszom,
Te nyugodtan megvárod, amíg lenyugszom.
Nem várod el, hogy a szarnak is örüljek,
Hanem csendben tűröd, hogy üvöltve dühöngjek.
Köszönöm Neked, hogy mindig itt vagy velem,
És ha bármi gond van Te megfogod a kezem.
Feltettem a kérdést, nagyot legyintettél,
Legbelül fáj, hogy Te sosem segítettél,
Unom már a felfogást, unom már az átkokat,
Eldobnám a picsába, ledobnám a láncokat.
De körül vesz a sötétség, átölel a fájdalom,
Hogy magamra hagyj végre, állandóan várhatom.
Nem akarom, hogy itt legyél, nem kell a színjáték,
Mese volt az egész, hogy az élet egy vígjáték.
Messze áll tőlem, hogy nevessek a sorsomon,
Hisz Te is itt keseríted, minden egyes holnapom.
Csak reménnyel álltam, hogy valami talán változik,
Ő elment már rég, de a rossz mégsem távozik.
Minden teher, minden gond, itt maradt most rajtunk.
Minden egyes nap a lételemért hajtunk.
Hiába a kitartás, valamit másképp kéne csinálni,
A változásba hittem, de hidd el nem fogom kivárni!
Már csak Te vagy nekem, akiért élek.
Te itt vagy ha lelkem rossz útra téved.
Átölelsz, megnyugszom, melletted nem félek,
Talán az élettől már mást nem is kérek.
A fájdalom a lelkemben nem hagy engem élni,
A múltam meghatároz, nem hagy tovább lépni.
Belül vérzik a szívem, Te mosolyt látsz az arcomon,
Nem akarom, hogy belém láss, a fájdalmam eltakarom.
Szeretnék eltűnni, nem akarom, hogy sírni láss,
Eddig küzdöttem, de érzem nem fogom ezt bírni már.
Lent feküdtem a padlón, de Te tovább rugdostál,
Utána hiába könyörögsz, nem kell a talpnyalás.
Nem vártam én segítséget, csak egy nyugodt percet kértem,
Hogy ne kelljen a műmosollyal sírva feléd néznem.
Hisz nekem tilos kimutatnom, hogy mit is érzek valójában,
De segítenem muszáj, sajnos nehezen megy mostanában.
Szívesen nyújtom kezem, hisz tudod rám mindig számíthatsz,
Csak fáj, hogyha rólam van szó, Te csak unottan ásítasz.
Nem akarom már, hogy belém láss, nem is kell a segítség,
Átnézel rajtam, amit érzek Neked semmiség.
Én csak folytatom a munkám, elmondom egy imában,
Rabszolgának érzem magam ebben az elfakult világban.
Nem értem, hogy bármit is csinálok, senkinek sem tetszik.
Mindenki csak támad, a fájdalmamon már semmi sem enyhít.
Még egészen kicsi voltam, amikor azt hittem minden változik,
Kisüt majd a Nap és az örökös rossz idő távozik.
Csak álltam, és vártam a csodára, hogy hoz majd egy szebb világot,
Minden élőt megszáll a béke, még mindig ezt kívánom.
A remény szikrája még itt csillog a szememben,
De nem tudom még meddig, vakítanak a könnyek.
Mozdulatlan testem, szememből patak csorog,
Mért maradjak itt? Mondj egyetlen okot…
Tisztán látok, nincs semmi ami elvakít,
Tisztán látom, hogy ez a világ, ahogy van eltaszít.
Önző lennék, ha elmennék, sok szívet összetörnék.
Hülyeség lenne az egész, csak kínodban röhögnél.
De mond meg ha itt vagyok, mért mindig csak támadtok?
Belülről éget ki ez az őrjítő fájdalom…
Újra magamba zuhanva az összetört álmokkal.
Megint visszaesve a meggyötört vágyakkal.
Hiába vágyom rá, hogy amit szeretnék elérjem,
És azt is csak várhatom, hogy bárki is megértsen.
Egyedül érzem magam, hiába ez a sok ember ki körbevesz,
Mert a magány mit legbelül érzek, érzem, hogy tönkre tesz.
A szívem, mint egy feketelyuk elnyeli a kevés jót is.
Sírok az érzéstől, nem bírom már, ezt érzem most is.